Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeire, hőseire emlékeztünk Szolnokon. A Kossuth téren felállított színpadon a Magyar Szablyavívó Iskola tartott bemutatót kardforgatásból, ezután a Varga Katalin Gimnázium diákjainak műsora következett.
2009 májusában - a Szolnok Városi Diákok Tanácsa kezdeményezésére – a város közgyűlése a Szolnok ifjúsági életében tevékenykedők iránt érzett tisztelete és megbecsülése jeléül „Szolnok Város Ifjúsági Díja”-t alapított azok részére, akik a város ifjúsági korosztálya körében kiemelkedő közösségépítő tevékenységet folytatnak.
A közgyűlés döntése alapján a „Szolnok Város Ifjúsági Díj” kitüntetést ezúttal hárman kapták. Horváth Kata Virág a Varga Katalin Gimnázium 11. B osztályos tanulója, Pócz Tamás Viktor a Szolnoki Műszaki Szakképzési Centrum Baross Gábor Gépipari, Közlekedési Szakgimnáziuma és Szakközépiskolájának volt tanulója és a 196. Damjanich János Cserkészcsapat. Kovácsné Szabó Zsuzsanna, a Zengő óvoda óvónője miniszteri elismerő oklevelet kapott nemzeti ünnepünk alkalmából, az elismerést Szalay Ferenc adta át.
A lovasbemutató és a történelmi zászlók bemutatása után a Damjanich-szoborhoz vonultak a megemlékezők. Radnai Béla szobrászművész carrarai márványból faragott, óvodások, kisiskolások papírzászlóival feldíszített emlékművénél Szkiba Tibor görögkatolikus parókus mondott áldást, majd Szalay Ferenc polgármester ünnepi beszéde hangzott el.
Délben ünnepi szentmisére várták a hívőket a vártemplomba, a rendezvénysorozat este gyertyagyújtással zárult a Damjanich-szobornál.
Szalay Ferenc polgármester ünnepi beszéde:
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Kedves Ünneplők!
Oly sokszor mondjuk el, hogy a magyarság történelme mennyi nehézséggel, sorsfordító helyzettel szegélyezett. Mintha keresnénk azokat a nehéz pillanatokat, amelyek egyfajta intő jelként állnak előttünk a mai napig. Talán ezért is volt ez a mai nap mindig más, ezért is tudott lelkesedni felnőtt és gyermek érte. Mert március idusa, az 1848-as forradalom nemzetépítő pillanatai valóban magukkal ragadnak fiatalt és időst, hiszen oly sok pozitívummal telítettek.
Arany János oly tökéletesen fogalmazta meg ezt az érzést: „A mi forradalmunk Pesten, március 15-én nem vérontás volt, hanem egy szép ünnep, a szabadság ünnepe: ezerek meg ezerek csoportoztak össze Isten ege alá, ezerek meg ezerek emelték égre kezeiket, s egy szívvel, szájjal mondták Petőfi Sándor után az eskű szavait.”
Néha félve tesszük fel magunknak a kérdést, ugyan miért is nem ezekbe a pillanatokba kapaszkodunk? Miért nem Petőfi lánglelkű szavalata, Kossuth és Széchenyi bölcsessége, Damjanich és Bem tábornokok hadtörténeti bravúrjai, megannyi ismeretlen szabadságharcos hősiessége a mértékadó akkor, amikor a magyarságról alkotott képünket formázzuk?
Pedig ez az időszak szinte minden történésében igazi példa. Példa közösségért tett áldozatra, a hősiességre, az összetartozásra, a nemzeti öntudatra. Amit 1848 magyarsága tett, az a maga nemében egyedülálló, s nem csupán azért, mert a 48-as forradalmi hullám egyedül nálunk ért el tartós sikert.
Ez a csata ugyanis a szabadságról szólt, arról, hogy egy nép végre képes volt kilépni a feudalizmus által rá kényszerített kötöttségekből, s szembe mert szállni egy világhatalommal.
Ugye milyen ismerősen hangzik ez? Nem először, s nem is utoljára fordult ez elő, hiszen harcoltunk tatárral, törökkel, később a kommunista Szovjetunióval, de véglegesen egyik világhatalom sem volt képes legyőzni népünket.
Tisztelt Szolnokiak!
Ez a nap figyelmeztet minket, hogy nekünk, magyaroknak a szabadságot sohasem adták ingyen. A szabadság nem magától értetődő, hanem újra és újra, minden generációnak meg kell küzdenie érte. Nemcsak 48-ban, 56-ban, hanem ma is napról napra meg kell küzdenünk érte.
Ha valaki tudja ezt, akkor mi magyarok pontosan tisztában vagyunk azzal, milyen elnyomás alatt élni, s milyen kivívni a szabadságot. 1849. augusztus 13-án, amikor a magyar seregek letették a cári katonák előtt a fegyvert Világosnál, elvileg egy vesztes hajtott fejet a győztes előtt. Ám a történelem bebizonyította: a magyarság szabadságharca helyrehozhatatlanul a szakadékba lökte a feudalizmust, s utat nyitott a polgárosult, új világrendnek, mai világunk közvetlen elődjének.
Úgy vélem, a mai napon erre a nagyszerű tettre kell emlékeznünk! Mert a történelem néha bizony ismétli önmagát, s ma is egy erősen változó Európában kell megtalálnunk a helyes utat. Most is olyan dolgok történnek, amelyek akár pár éve is elképzelhetetlenek voltak, s nem kevesen vannak azok, akik szerint nem kellene síkra szállnunk igazunkért.
De egyre többen úgy vélik: Európa válsága valódi megoldásért kiált.
A válságból való kilábalásnak az élharcosai a visegrádi államok, élükön Magyarországgal. Nyomunkban pedig egyre több ország jár, akik úgy látják: ezúttal a kelet-európai demokráciák, az itteni életfelfogás lehet Európa mentsvára.
Hölgyeim, Uraim!
Ez a hely, ahol most állunk, megannyi történelmi pillanat tanúja volt. Ide kötődik városunk középkori történelme, itt vívtak meg sikeres és sikertelen csatákat eleink, s itt állt az egykori vár, melyet méltatlanul feledett el az emberi emlékezet. Pedig igenis joggal tekinthetünk büszkén vissza a múltunkba, joggal gondolhatjuk azt, hogy az itt élt szolnokiak számos nagyszerű pillanatnak voltak tanúi. Dúlhatták ezt a vidéket háborúk, árvizek, járványok, tűzvészek, a szolnokiakat legyőzni, a várost örökre beszántani, lerombolni nem sikerült soha. Nem sikerült, mert egy lélekben erős közösséget nem lehet megtörni. Pontosan úgy, mint a 48/49-es szabadságharc hőseit, mint a kor magyarságát.
Ne feledjük, letettük ugyan a fegyvert, az orosz cári túlerő térdre kényszeríthette a harcunkat, de a magyarság egységes nemzetté válását már semmi sem állíthatta meg, ott nem volt elég a katonai túlerő. Alig telt el két évtized az aradi kivégzések után, amikor az ellenállást és a büszkeségét egy pillanatig fel nem adó magyarsággal kénytelen volt kiegyezni a Habsburg birodalom, s immár egyenrangú félként kellett tovább működtetni az országot.
Pontosan ezért gondolták úgy eleink, hogy mi más is jelképezhetné legjobban a szolnoki történelmi időket, mint Damjanich tábornok gyönyörű emlékműve.
Itt, a korábbi vár területén most mi is valami hasonlóra készülünk, hiszen hamarosan teljesen megújul az egykori vár területe, olyanná válik, ami egyszerre mutatja kötődésünket a múlthoz, s tiszteletünket eleink felé.
Amikor Szolnok és a szabadságharc kapcsolatáról beszélünk, legtöbbször két eseményt említünk. Az egyik, amikor a Budáról menekülő ideiglenes kormány Szolnokig vonattal érkezett, majd innen társzekereken folytatta útját Debrecen felé.
A másik egy ennél sokkal dicsőségesebb esemény, nevezetesen a szolnoki csata története, ezzel indult az a tavaszi hadjárat, melynek végén sikerült kiűzni a császári erőket az ország területéről. Mindkét esemény emlékezetes, s Szolnok, valamint az itteni átkelő és vasúti megálló fontosságát igazolja. A vasútállomás, ahol megannyi történelmi nagyságunk érkezett, a mai napig áll, egyedüliként az ország első indóházai közül. Most egy katonai emlékhelynek az otthona, nevezetesen a Reptáré, hazánk legkülönlegesebb repüléstörténeti múzeumáé. A szolnoki csata hadijátékát pedig évről évre megrendezzük, idén is ezrek előtt vonultak fel a hagyományőrzők a Tisza partján.
Az indóház és a csata is olyan mementó a mi életünkben, mely Szolnok szabadságharcban betöltött szerepét erősíti, s ami miatt valamennyien büszkén állhatunk ma itt, s róhatjuk le kegyeletünket Szolnok néhai hősei előtt.
Kedves Megemlékezők!
Nevezhetjük 1848 márciusának idusát a fiatalok forradalmának, a magyarság ébredésének, a szabadság kivívásának.
Ám bárhogyan is értékeljük ezeket a napokat, soha ne feledjük: nemzetünk történelme ezúttal is azt igazolta, hogy a magyarság a bajban mindig képes összefogni, s eredményesen veszi fel a küzdelmet bárkivel!
Kossuth Lajos, Széchenyi István, az aradi tizenhármak, s megannyi ismert és ismeretlen hős, magyar, horvát, lengyel, szerb barátok, ennek az országnak az akkori hazafijai csodát tettek, s képesek voltak világtörténelmi jelentőségű tettet végrehajtani a feudalizmus haldoklásának elindításával.
Erőt meríteni ebből kell, lelkünket felépíteni ezekből a történelmi pillanatokból szabad.
Ugyanis helyünket a világban mi magunk jelöljük ki, s egyáltalán nem mindegy, hogy mi minek is tartjuk saját magunkat: győztesnek, avagy vesztesnek. Számomra egyértelmű: a magyar egy győztes nép, mely soha nem félt kiállni saját szabadságáért, mely soha nem félt a saját útját járni, ha éppen arra volt szükség. Ne féljünk hát attól, hogy mit mondanak mások, ha tisztában vagyunk a múltunkban rejlő értékekkel, ha hűek tudunk lenni önmagunkhoz, s legfőképpen hazánkhoz, akkor járjuk ismét a magunk útját. Ezt üzeni 1848 forradalma, ezt vésték a magyarság krónikájába saját vérükkel megannyi forradalom, csata és háború hősi áldozatai.
Soha ne feledjük Kossuth Lajos szavait, aki ekképpen összegezte az általa vezetett forradalom jelentőségét:
"Ezredéves történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk gyermek nemzet; 1848-i történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk elaggott nemzet."
Emlékezzünk és éljünk hát büszkén, felemelt fejjel, úgy, ahogyan az egy magyar emberhez illik!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!