Hatvankét esztendővel azután, hogy 1956-ban kitört a forradalom, országszerte megemlékezéseken idézték fel az akkori eseményeket. Szolnokon az Ötvenhatosok emlékparkjában emlékeztünk mindazokra – köztük név szerint a szolnoki hősökre is -, akik életüket áldozták a szabadság eszméjéért, akik elviseltek kínzást, fogságot, meghurcoltatást azért, ami minden embernek és nemzetnek alapvető és megmásíthatatlan joga: a szabadságért és önrendelkezésért.
Ötvenhat egyik hatalmas tragédiája az volt, hogy egy olyan rendszer fojtotta le a forradalmat, amely tökéletesen igaznak hazudta magát – fogalmazott Végh Miklós református lelkész, aki az Ökumenikus Lelkészkör nevében mondta el gondolatait. – Akkor egy nemzet igazságvágya tört utat a szívekből.
Molnér László Jászai Mari-díjas színművész és Zelei Gábor színművész előadását követően Szalay Ferenc polgármermester lépett a színpadra. A város első embere beszédében kiemelte: a szolnoki, budapesti, mosonmagyaróvári, salgótarjáni hősök, a forradalom minden magyar áldozata megmutatta a nagyvilágnak: számunkra a hazánk szent és sérthetetlen, a szabadság és a demokrácia alapvető érték! Ám kompromisszumot sem ismerünk ezekben, Magyarország sorsáról mi, az itt élő emberek döntünk, s a szabadság csak akkor igazi számunkra, ha az szívből jön!
Mint mondta, amikor nekünk bárki demokráciából tart kioktatást, akkor mi a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Mert a magyar nép pontosan tudja, milyen elnyomásban élni, milyen az, amikor nem lehet valakinek véleménye, s milyen az, amikor valaki kívülről kívánja megmondani, mit is kell gondolnunk. Nekünk 1956 hősei nem csupán egy könyv lapjain léteznek, ők, ha fogyatkozó számban is, de itt vannak közöttünk, s emlékeztetnek nap, mint nap: soha többé nem akarunk „Nagy testvért”, soha többé nem akarunk diktatúrát!
A rendezvény zárásaként a város, a megye vezetői, a fegyveres és civil szervezetek képviselői és a jelenlévők elhelyezték koszorúikat, mécseseiket, a megemlékezés virágait az emlékműnél.
-----------------------------------------------------------
Szalay Ferenc megemlékező beszéde:
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Kedves Ünneplők!
Márai Sándor lélekemelő sorai is mutatják: a világ beleremegett a magyar forradalom hírébe. Nem hitték, hogy létezik olyan nép, mely a szabadságáért szembe mer szállni a kommunista diktatúrával.
Szomorú, de a szabadság a mai napig sokaknak nem adatik meg, még mindig akadnak olyan országok, ahol börtön jár az őszinteségért, ahol csak egyfajta vélemény fogadható el, s aki másként gondolkodik, azt megbélyegzik, rosszabb esetben ellehetetlenítik. Mi, magyarok, 1956-ban a világ egyik legembertelenebb, legaljasabb rendszerével, a kommunizmussal szálltunk szembe. Aki követi népünk történelmét, az pontosan tudja, a szabadságért bármire képesek vagyunk, ám egy diktatórikus világrendszert egyedül képtelenek voltunk megbuktatni. Márpedig a szabad világ nem állt mögénk, így csak sebet ejthettünk a gyűlölt ellenség testén. Lassan ható, de halálos sebet.
Tisztelt Ünneplők!
Hatvankét évvel ezelőtt ezekben a napokban már különös hangulat uralkodott hazánkban. De nem csupán nálunk, a Szovjetunió által megszállt országok többségében elindult egy folyamat, melyet az elnyomó kommunista diktatúra elleni gyűlölet táplált.
Aztán végül csak két országban, Lengyelországban és Magyarországon tört ki forradalom, itt voltak elég bátrak az emberek ehhez.
A történelemkönyvek elsősorban a fővárosi eseményekről szólnak, de mi pontosan tudjuk, hogy itt Szolnokon is utcára vonult a nép, itt is megpróbálták elsöpörni az embertelen rendszert.
Márpedig itt a Kossuth téren 15 ezren álltak, s hallgatták a beszédeket, szinte itták a szabadság ígéretét hozó szavakat, és közben elhitték: egy jobb világ köszönt be hamarosan. Akik ott voltak, mindannyian az életüket kockáztatták. Nem csupán a sajátjukat, hanem a családjaikét, barátaikét is. Mert a kommunizmus kegyetlensége nem ismert határokat, s akit bűnösnek találtak, annak meghurcolták a családját, rokonságát is.
Akik ott voltak a tömegben, mindent megtettek azért, hogy egy jobb világ köszöntsön ránk, s lerázhassuk magunkról a diktatúrát. Utána évtizedekig méltósággal viselték a megaláztatást, amit büntetésként rájukmért az állampárt. Sokak mellett a kiközösítés, a megbélyegzés lett osztályrésze Kablay Lajos ezredesnek, a Kilián laktanya parancsnokának, Dancsi Józsefnek, a megyei Munkástanácsok elnökének, s a szovjet tankok elé kiálló vitéz Szathmáry Józsefnek, a légvédelmi ezred parancsnokának. Emlékezzünk rájuk mindig tisztelettel!
Miközben ápoljuk a múltat, nem hallgathatjuk el, hogy kollaboránsok, árulók adták el a forradalmat és a forradalmárokat a kommunistáknak.
Szomorú ezt mondani, de az árulók, a magyar nemzetet cserben hagyók ma is itt vannak közöttünk. A brüsszeli bábokon, a balliberális oldalon aligha csodálkozunk, tőlük nem is vártunk mást, viszont mára az egykor önmagát nemzeti radikálisnak tartó párt is a hazánk függetlenségét fenyegető brüsszeli diktátumok mellé állt. Ők közösen forradalmat vízionálnak, mert nem tudják elfogadni, hogy ma hazánk egy erősödő, a polgárainak egyre többet adó ország, mely nem akar többé kicsi lenni, hanem múltjához méltó módon akarja írni tovább saját történelmét.
Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Mai világunkban nagyon sokszor vetődik fel egy ideológiai vita arról, hogy mit is jelent valójában a demokrácia. Jobbára a diktatúrát csak történelemkönyvből ismerő nyugati országok szeretik elmagyarázni nekünk ezt, s azzal riogatnak, hogy nálunk diktatúra van, csak mert védjük a határainkat, s ellenállunk egy torz világrend felépítésének.
De nézzük, mit is jelentett Magyarországon a valódi diktatúra. A kommunizmus világszerte százmillió ember haláláért felelős. Nálunk legalább kétszázezren a második világháború után valamelyik szibériai munkatáborban lelték halálukat. 1956-ig egymillió ember ellen indítottak a köztörvényesség köntösébe bújtatott politikai eljárást. Huszonötezer ember tűnt el évekre a hazai munkatáborokban, sokan már soha nem térhettek haza. A forradalom leverése után 400 embert végeztek ki, 21 ezret csuktak börtönbe, 17 ezret internáltak. A mártírokat pedig jeltelen sírba temették, egészen 1989-ig még egy szál virágot sem tehetett a sírjukra senki.
Úgyhogy amikor nekünk bárki demokráciából tart kioktatást, akkor mi a kommunizmus áldozataira emlékezünk. Mert a magyar nép pontosan tudja, milyen elnyomásban élni, milyen az, amikor nem lehet valakinek véleménye, s milyen az, amikor valaki kívülről kívánja megmondani, mit is kell gondolnunk. Nekünk 1956 hősei nem csupán egy könyv lapjain léteznek, ők, ha fogyatkozó számban is, de itt vannak közöttünk, s emlékeztetnek nap, mint nap: soha többé nem akarunk „Nagy testvért”, soha többé nem akarunk diktatúrát!
Kedves Szolnokiak!
Minden jelentősebb ünnep arra késztet bennünket, hogy elmékedjünk a múltról, s a sorsunk jobbításához a megfelelő következtetéseket vonjuk le elődeink tetteiből. Mi magyarok legszebb ünnepeinken a szabadságról beszélgetünk, arról, hogy 1848-ban, vagy éppen 1956-ban miként is álltunk ellent egy erősebb, elnyomó hatalomnak. Nekünk a szabadság erkölcsi kérdés, melyben nem ismerünk kompromisszumot.
Ha jobban megnézzük a mai fejlett államokat, akkor egy egészen érdekes szemléletet figyelhetünk meg. Az 56-os hősök által vágyott szabadság ugyanis már nem létezik. Bizony, még a magukat a demokrácia őreiként meghatározó államokban sem! Mert milyen szabadság, milyen demokrácia az, mely csak akkor tekinthető igaznak, ha arra rábólintanak a vezető hatalmak?
Miért tekinthető üldözendő és megbélyegzendő tettnek, ha valakinek más a véleménye, mint a ma divatos világpolitikai áramlat? Ma az az érték, ha nincs érték, nincs hagyomány.
Ha valaki vigyázza a határait, az zsarnok. Ha erős, jól működő közösségeket akar építeni, akkor kirekesztő.
Ha őrzi múltját és hitét, sőt, még büszke is arra, akkor mindjárt fasisztává válik. Hol igazságos ez?! A pesti srácok nem ezért harcoltak, nem ezért álltak a tankok elé! 1956 ismert és névtelen hősei nem ezért áldozták fel életüket, nem ezért vállalták a meghurcoltatást, hogy utána elmondják mások az unokáiknak: csak az a demokratikus, amit a „nagyok” annak tartanak.
Furcsa egy világ ez, Tisztelt Ünneplők! Mert ott, ahol a más véleményt nem tűrik, ahol valaki nem lehet büszke nemzetiségére, hogyan lehetünk igazán szabadok?!
És ma, a mi szeretett, féltve dédelgetett álmunk, megannyi harcunk és áldozatunk tárgya, a közös, békés, jólétet hozó Európa rossz útra tévedt. Ma meghurcolnak országokat, mert ki merik mondani: ez a mi hazánk, nem pedig másé! Még ademokratikus magyar választások eredményét, pedig harmadjára mondta ki igen nagy töbséggel az ország: nekik az ország és a nemzet egységét, a keresztény értékeket védő politika kell!
Persze igazából csak nekünk, az egykori szovjet elnyomás alatt élőknek tűnik fel a riasztó hasonlóság: a kommunizmus ugyanazokat a trükköket alkalmazta, mint most a világpolitika jónéhány szereplője.
Hamis indokokkal, hazugsággal, megfizetett hangulatkeltőkkel koncepciós eljárásokat kezdeményeznek, majd villámgyorsan az előre megírt ítéleteket is meghozzák.
Döbbenetes, de az ötletet mindehhez attól a rendszertől vették, mely ellen hatvankét évvel ezelőtt a magyarság harcolt. Sajnos odáig jutottunk, hogy a valódi demokráciát tőlünk féltőknek bizony nekünk kell megmutatni az igazi szabadságot!
Aki készen kapta a jó világot, annak ez nem érték, de mi pontosan tudjuk: mit veszthetünk, nekünk van miért küzdenünk, van miben hinnünk! A szolnoki, budapesti, mosonmagyaróvári, salgótarjáni hősök, a forradalom minden magyar áldozata megmutatta a nagyvilágnak: számunkra a hazánk szent és sérthetetlen, a szabadság és a demokrácia alapvető érték! Ám kompromisszumot sem ismerünk ezekben, Magyarország sorsáról mi, az itt élő emberek döntünk, s a szabadság csak akkor igazi számunkra, ha az szívből jön!
Ahogyan azt Márai Sándor fogalmazta meg:
„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik-
Ők, akik örökségbe kapták-:
Ilyen nagy dolog a Szabadság? ...”
Igen, ilyen nagy dolog! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!