A Nemzeti Összetartozás Napján a trianoni békediktátum aláírására emlékezett az ország, arra a szégyenletes eseményre, amely az I. világháború lezárását követően a magyarokat sújtotta Európa népei közül a leginkább. A szolnoki megemlékezést a Tiszai hajósok terén tartották.
A trianoni békediktátum 98 évvel ezelőtti aláírását, s a történelmi Magyarország igaztalan megcsonkítását idézték fel a rendezvényen. Azt a tragikus időszakot, amikor családok, települések szakadtak szét, egyik napról a másikra országhatár húzódott ott, ami évszázadok óta magyar föld volt. Magyarország elveszítette területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét, az erdők 88, a megművelt földek 61, a vasutak 62, az utak 65 százalékát. Hatalmas károk ezek, és legalább olyan nagy az a máig sajgó seb, amelyet a trianoni döntés egy egész nemzet lelkében okozott.
A Tiszai hajósok terén rendezett ünnepségen a Tiszaparti Római Katolikus Gimnázium és Általános Iskola műsorát követően Máthé György rk. esperes-plébános mondta el gondolatait az Ökumenikus Lelkészkör képviseletében, majd Szalay Ferenc polgármester megemlékező beszéde hangzott el. Ebben a polgármester hangsúlyozta: a történelem kereke most úgy fordult, hogy Európa válaszút elé került: feladja múltját, keresztény-zsidó gyökereit, vagy éppen a nemzetekre támaszkodva erős országokból álló szövetséget hoz létre. Ma már egyre világosabb, hogy az utóbbit támogató országok jelentik az egyetlen esélyt egy biztonságos, szép jövőhöz.
A rendezvényen – mely az Országzászló megkoszorúzásával zárult - közreműködött a Légierő Szolnok Zenekar, a Szolnoki Népdalkör és a Szent László Hadosztály Honvéd Hagyományőrző Egyesület.
Szalay Ferenc polgármester beszéde:
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Magyarok!
Kilencvennyolc esztendővel ezelőtt elvesztette a békébe, Európa bölcsességébe vetett hitét a magyar nemzet. A történelem egyik legigazságtalanabb békediktátumát fogadták el Európa vezető hatalmai, mely bennünket, magyarokat büntetett a legjobban az első világháborúért. Családokat szakítottak szét, egy nép történelmi és kulturális örökségét söpörték le az asztalról egyetlen pillanat alatt. Az önös nagyhatalmi érdekek mély gyászba taszították azt a nemzetet, mely évszázadokon át saját vérével védte Európát az oszmán hódítóktól, békés fejlődés lehetőségét teremtve ezáltal a többi országnak. Könny, szenvedés, 3,5 millió kisebbségbe taszított magyar, a mai napig megoldatlan politikai viták: ezt hozta ez a bölcsnek finoman szólva sem mondható büntetés.
Sajnos a magyar történelemben Rákosi Mátyás és Kádár János kommunista rezsimjei mindent megtettek a feledésért. Évtizedeken át csendben hallgattak a történtekről, mert tudták: a trianoni nemzettragédia képes összekovácsolni a magyarságot, s a nemzeti érzés kiveti magából az általuk képviselt igazságtalanságot is.
Aztán mire visszaszereztük szabadságunkat, mire újra beszélhettünk a könnyfakasztó valóságról, addigra nagyot változott a világ. Európa az egyesülés felé haladt, s mára mi is, valamint a környező, egykori Magyar Királyságból létrejött országok is, többségében az Európai Unió tagállamai vagyunk.
A történelem gyógyírt talált valamelyest azokra a fájdalmakra és sebekre, melyeket okoztak formálói. Előttünk pedig megnyílt a lehetőség a magyar nemzet határokon átnyúló lelki újraegyesítésére!
Gyötrelmes út vezetett sajnos odáig, amikor a hazájukat elveszítő magyarok alanyi jogon magyar állampolgársághoz juthattak.
De milyen fájdalmas volt ez az út! Azt hihettük, újkori demokráciánkat már nem hazugságok szegélyezik, már nem lesz magyarnak magyar a farkasa! Aligha kell emlékeztetnem Önöket 2004. december 5-ére, a kettős állampolgárságról szóló népszavazásra, ami eredménytelen volt.
Amikor a szocialista kormány az akaratukon kívül határon túlra kényszerített magyarok ellen hangolta az országot. Olyan fájdalmat okoztak ezzel az elszakított területen élő magyarságnak, amihez hasonlót talán csak a trianoni diktátum váltott ki. Megalázták ezzel a nemzetet, minden magyart, de legfőképpen az anyaország felé mindig töretlen bizalommal tekintő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarokat.
A mai fiatalok jobbára csak a történelemkönyvek lapjairól ismerhetik az 1920. június 4-én történteket. Nem csoda, hiszen ma már csak néhányan vannak közöttünk, akik emlékeznek arra a döbbenetre, arra a kínra, amit a nyugati hatalmak okoztak az igazságtalan békeszerződéssel.
Joggal kérdezhetik meg a mai fiatalok, hogy ma, amikor országról országra vándorolnak milliók munkát keresve, amikor menekültek tízezrei telepednek le egy-egy országban, miért kell nekünk a határon túli magyarokról beszélnünk.
Nos, azért, mert míg a ma emberének szabad döntése, hová tart, s hol képzeli el az életét, addig a huszadik század magyarjának nem volt választása. El sem mozdult senki kassai otthonából, vagy kolozsvári munkahelyéről, netán az újvidéki utcáról, s máris egy másik ország másodrendű állampolgárává vált, akinek megaláztatások tömkelegét kellett elszenvednie. Nem beszélhette többé hivatalos helyen az anyanyelvét, nem vállalhatott hivatalt, sőt, ha lehet, akkor még el is zavarták ősei földjéről. Ott váltak üldözötté, azon falak között, melyet ők építettek, s tettek élhetővé és gazdaggá. Ha nem akartak végleg elszakadni múltjuktól, a temetőkben fekvő rokonaiktól, akkor tűrniük kellett a megaláztatást generációkon keresztül.
Ma ezt egyetlen nemzet sem tudná túlélni. Beolvadtak volna a többségi társadalmakba, elfeledték volna, honnan is jöttek, s hová is tartanak. Azonban a magyarság hite oly erős volt, hogy akkor is képesek voltak magyarok maradni, amikor más már régen feladta volna a küzdelmet. Ezért is jár nekik alanyi jogon a magyar útlevél, mert ez a minimális köszönet nekik az elmúlt kilencvennyolc esztendő kínzó gyötrelmeiért.
Milyen tapasztalatokat is hozhat Trianon tragédiája? Nekünk, magyaroknak örök seb marad a lelkünkben, de olyan seb, melynek gyógyulásáért mi magunk tehetünk a legtöbbet. Ám vigyáznunk kell, nehogy közben másoktól várjunk szenvedést! Mi nem okozhatunk hasonló fájdalmat senkinek!
Európa a mai napig láthatja, mit okozott az első világháborút lezáró békerendszer. Az átgondolatlanság, az igazságtalanság nemzetiségi konfliktusokat, háborúkat hozott. Az igazságra vágyó magyarságot belelökték a második világháborúba, mert mi az újabb világégéstől vártuk: visszaadják nekünk, amit elvettek. Furcsa ezt mondani, de a Kárpát-medencében élő népeket talán éppen ez a döntés hozta igazán közel egymáshoz. S még ha sokáig csak a bosszúvágy mozgatta többségüket, ma pontosan látják a szlovákok, a csehek, a románok, a szerbek, a horvátok, a magyarok, a németek, hogy tőlünk színes és értékes ez a világ, s együtt egy olyan szigetét alkotjuk Európának, mely büszke múltjára, ellen tud állni a káros kulturális uniformizálásnak is. Nem lehet más a célunk, mint békét kötni a múlttal, örömmel élni a jelent, s összefogva építeni a jövőt.
A történelem kereke most úgy fordult, hogy Európa válaszút elé került: feladja múltját, keresztény-zsidó gyökereit, vagy éppen a nemzetekre támaszkodva erős országokból álló szövetséget hoz létre. Ma már egyre világosabb, hogy az utóbbit támogató országok jelentik az egyetlen esélyt egy biztonságos, szép jövőhöz.
S ebben a jövőben nekünk, magyaroknak kell utat mutatnunk!