Már-már nyárias meleg fogadta a Kossuth téren az 1848/49-es szabadságharc tiszteletére rendezett ünnepségre érkezőket, ahol a színpadon a Varga Katalin diákjainak ünnepi műsorát, a Magyar Szablyavívó Iskola bemutatóját, a téren pedig lovas felvonulást láthattak az ünneplők. Szalay Ferenc polgármester, már hagyományosan, minden évben március 15-én adja át Szolnok Város Ifjúsági Díját. Az idén elismerésben részesült Bartusz Péter, a Szolnok Városi Kollégium kollégistája, a Szolnoki Széchenyi István Gimnázium végzős diákja, valamint Kalmár Lilla, a város korábbi diákpolgármestere, a Szolnoki Szolgáltatási Szakközép és Szakiskola Vásárhelyi Pál Közgazdasági, Egészségügyi és Idegenforgalmi Két Tanítási Nyelvű Tagintézmény végzős diákja, illetve a Szolnoki Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola és Néptánc Alapfokú Iskola Diákönkormányzata.
A díjátadást követően a város főteréről történelmi felvonulás indult a Damjanich-szoborhoz, ahol az ünneplő tömeghez még többen csatlakoztak. Az óvodások, kisiskolások papírzászlóival feldíszített emlékműnél hangzott el Győri Péter Benjámin evangélikus lelkész beszéde, melyben a szabadság valódi értelmezéséről szólt, majd a város polgármester mondta el az ünnephez kapcsolódó gondolatait. A méltóságteljes megemlékezés koszorúzással zárult.
Szalay Ferenc polgármester ünnepi beszéde:
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Kedves Ünneplők!
Valami egészen különös oka van annak, hogy összes nemzeti vagy állami ünnepünk között március 15-e a legélőbb, ahová nem kell hívogatni a polgárokat, ahol megnyílik a szív, megtisztul a lélek. Talán azért, mert elegendő idő távlatában történt, hogy ne tapadjanak hozzá ordas indulatok.
Vagy tán az évszak, a március, amely egyike a legkedvesebbeknek, mert visszavonhatatlanul a tavaszt jelzi, még akkor is, ha időnként még csípős szelek fújnak, vagy éppen az eső is esik, mint 1848. március 15-ének délutánján.
Meggyőződésem szerint inkább arról van szó, hogy a 48-at követő generációk oly gazdag hagyatékát örökítették ránk ennek a csodálatos másfél évnek, hogy nincs magyar ember, akinek ne lenne éltető eleme mindaz, ami 166 éve történt.
Amikor 1848-ban Európa feudális nagyhatalmain végigsöpört a forradalmi hullám, mindenütt néhány hónap, vagy éppen néhány nap elegendő volt a hatalmukat féltő uralkodóknak, hogy gátat szabjanak az új gondolatoknak, megállítsák a nemzeti öntudat ébredező eszméjét. Párizstól Bécsig porba hullottak a fegyverek, kivéve egyetlen országot!
Magyarország valami olyasmit volt képes szembeállítani a Habsburg hadsereggel, amire sem a franciák, sem az osztrákok nem voltak képesek: a nemzeti összefogást! Ma is pontosan erre az összefogásra van szükségünk, mert csak egy erős, céljaiban egységes magyarság lesz képes a rá váró feladatoknak megfelelni. Elérhetünk ugyanis bármit, eljuthatunk bárhová, csak akkor tudunk kellő erővel szembenézni az újabb kihívásokkal, úgy tudjuk igazunkat és eredményeinket megvédeni, ha lelkünk erős, szívünk együtt dobban.
Ne legyünk kishitűek, 48-as hőseinknek sokkal nehezebb dolga volt! Gondoljunk bele, ugyan ki hitt józanésszel abban, hogy a nemes képes lesz vállvetve harcolni saját jobbágyával, vagy a főnemesek saját gazdagodásuk helyett a haza gyarapodását és boldogulását helyezik előtérbe? Márpedig Magyarországon ez történt, hiába ellenezték ezt Európa nagyhatalmai.
Ennek köszönhetően a magyarok forradalma az utolsó szöget verte a feudalizmus koporsójába. Alig 20 esztendővel a világosi fegyverletételt követően már egyenrangú félként alakítottak velünk az osztrákok közöl államot!
Kedves Szolnokiak!
Mintegy 166 esztendővel ezelőtt, március 24-én 2000 lelkes szolnoki ember előtt Halassy Kázmér főbíró tartott beszédet a mai Kossuth téren. Igyekezett elmagyarázni a pest-budai eseményeket az egybegyűlteknek. Városunkban ekkor kezdődött a forradalom. Aztán szeptember még forró napjaiban indult meg Jellasics támadása a Dunántúlon, s ezért érkezett városunkba Kossuth Lajos. „Jöttömnek híre megelőzött – írta szolnoki fogadtatásáról feleségének – A nép ezerenként várt és szabadítóként kiáltott.”
Másnap megtartotta lelkesítő beszédét a régi városháza előtt, a ma méltán a nevét viselő téren, és az akkor mindössze 12 ezer lelket számláló városból a szolnoki polgárok százával jelentkeztek népfölkelőnek a gyújtó hangulatú beszéd hatására.
Az óév és az újév fordulója szomorú eseménnyel ajándékozta meg a várost, hiszen a fővárosból Windischgratz elől menekülő kormány vonattal Szolnokra érkezett. Soha ennyi miniszter, képviselő nem fordult meg a városunkban, mint 1849 első napjaiban! S itt volt a Szent Korona is, amelyet a Honvédelmi Bizottmány magával menekített.
Február végén aztán Vécsey Károly ésDamjanich János hadereje vonult fel a térségben, hogy előkészítse a tavaszi hadjáratot, amelyet veszélyeztetett volna, ha délről nincs biztos háttere.
A ködös időjárás, a két hadvezér nem eléggé összehangolt hadmozdulatai nehéz órákat és napokat jelentettek.
A dicsőséges szolnoki csata teremtette meg a honvédség páratlan tavaszi hadisikereinek alapját, amire méltán lehetünk büszkék.
Az 1849-es nyári hónapok az orosz cár beavatkozásával már a vég kezdetét jelentették. Az utolsó magyar csapatok július 27-én hagyták el a várost, mivel már feltűntek az ellenség előőrsei.
Fogságba esnek a szolnoki csata hősei, gróf Vécsey Károly és Damjanich János tábornokok. Aradi vértanúként mindketten életüket áldozták a hazáért, s kettőjük tragikus sorsa a halálukban is összekapcsolódott. A szolnoki csata óta ők ketten nem beszéltek egymással. A főrendi Vécseyt eleve utolsónak szánta a bitón Haynau vérbírósága, a lábtörése miatt szinte a bitó elé vonszolt és rogyasztott Damjanichcsal nehezen bírt a hóhér. Vécsey már csak maga maradt. S amikor végre ő is sorra került, elhaladt a bajtársai holtteste mellett, majd Damjanichoz érve, féltérdre ereszkedve megcsókolta a szerb jobbágyi származású katonatárs immár élettelenül csüngő kezét. Szívszorító befejezése ez egy nagyszerű és felemelő történelmi időszaknak, amelynek befejezésében – így áttételesen – mi is benne vagyunk.
Kedves Ünneplők!
Európa és a világ válsággal küzd. Mindenki látja, baj van, azonban a kiutat kizárólag a nemzetbe vetett hit jelentheti, és csak ettől lehet egységes erős kontinensünk.
Hazánk nem másoktól várja a megoldást, hanem igyekszik lerakni egy az erős nemzeten alapuló új államrend és gazdaság alapjait. Az eredmények, bár könnyű kritizálni azokat, hiszen a válsággal sújtott világunkban csodák nincsenek, önmagukért beszélnek!
A négy esztendeje már a csőd szélén álló ország nem kényszerült újabb külső segítségre, s tudja törleszteni a szocialista kormányok által fölvett hatalmas hiteleket. Persze legyinthetünk, hogy nem olyan nagy dolog ez. De nézzünk csak szét Európában, Olaszország, Görögország, Spanyolország, Portugália belefullad lassan saját adósságába, folyamatos kedvezményeket ad számukra az unió, de képtelenek talpra állni! Sorba állnak a nemzetközi valutaalap újabb és újabb hiteléért, miközben felélik saját jövőjüket! Hazánk viszont a saját lábára állt. Pedig hatalmas a nyomás kormányunkon, hogy vegye fel a pénzpiac hiteleit, de mi dacolunk mindezzel, s lám: az idő minket igazolt. A saját útját járó Magyarországnak nem kell a valutaalap követelésére csökkenteni a nyugdíjakat, a fizetéseket, bevezetni a fizetős egészségügyet, mint mondjuk a szomszédos Romániának!
Ismét azt az utat járjuk, mely nem tetszik sokaknak, de első lépéseink után máris akadtak követőink. Éppen úgy, mint 1848-ban, amikor Kossuth lánglelkű szónoklatai összekovácsoltak egy tagolt nemzetet, s nem voltunk hajlandók szolgalelkűen behajtani fejünket az elénk tartott igába.
Széchenyi már akkor intett: a magyar földet a magyar emberek kezébe kell adni; az embereket hagyni kell dolgozni; akik nem dolgoznak, azokat is rá kell venni. Hitte, Magyarországot át kell alakítani, a rossz beidegződésektől meg kell szabadulni. Hitte, mindenkinek ereje szerint ki kell vennie a részét a közös terhekből. Az ő hitéből egy nemzet hite lett. Tízek, százak, aztán ezrek kezdtek bízni egy ilyen Magyarországban. Hitték, hogy ha változtatunk, Magyarország erőssé válik. Majd, milliók hittek a bátor törvényekben, a reformokban, amelyek kinyitották a változás, a megújulás előtt a kaput.
Sok nép talán furcsán szemléli a mi hozzáállásunkat, nem értik, miért keressük oly töretlenül az utunkat, miért nem jó nekünk az, amit mások kijelölnek. Nos, ők még soha nem élték meg azt, amivel mi lényegében azóta küzdünk, mióta a Kárpát-medencébe vezetett minket Árpád vezérünk. Nekünk folyamatosan bizonyítanunk kellett: itt a helyünk. Mi állandóan védőpajzsként álltunk a hódítók és Európa nyugati fele között. Ha pedig éppen nem harcoltunk, akkor küzdenünk kellett az idegenszívű, idegen nációjú uralkodókkal, valamint a vesztünkre törő beolvasztási törekvésekkel.
Persze ez azoknak, akik Európát egy piaci szemlélet alapján irányított államközösségnek gondolják, akiknek Magyarország mint felvevőpiac számít, mindez nem tetszik. A magyar parlamentben is vannak ilyen pártok, akik önmagukat, elfedve valódi arcukat, csak demokratikus ellenzéknek hívják. Nekik üzenném Vajda János örökérvényű gondolatait:
„Nem cselszövény szerezte e hazát,
E hazáért nem csalni - tenni kell!”
Bizony, tenni, nem pedig csak viszályt szítani, hazugságokat terjeszteni, s közben kiszolgálni idegen érdekeket. Ők sajnos nem szeretik a gondolkodó Magyarországot, mely képes volt megtalálni azt az utat, mely eredményesen képes kilábalni a válságból.
Nem állítom, hogy az előttünk álló feladat egyszerű, de az eddigi eredmények biztatóak. Magyarország elkerülte azt az államcsődöt, melyre 2010-ben bizony óriási esélye volt. Megvédte az embereket az újabb kőkemény megszorításoktól, bevonta a közteherviselésbe a bankokat, multinacionális cégeket, s most végre a növekedés és előrelépés kapujához érkezett. Az eredmények közösek, a siker mindenkié. Ne hagyjuk, hogy éket verjen közénk bárki, nem válhatunk újra kishitűvé csak azért, mert vannak, akik nem hisznek önmagukban!
Tisztelt Hölgyeim, Uraim!
Kossuth Lajos írta egykoron ma is nagyon aktuális mondatait:
"A haza örök, s nem csak aziránt tartozunk kötelességgel, ami van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz."
Amit ma teszünk, azzal nem csupán holnap tartozunk elszámolással, hanem száz év múlva is! A célunk közös és nemes: Magyarországot újra olyan országnak szeretnénk látni, ahol a tehetség utat talál magának, ahol a demokrácia uralkodik a piaci érdekek fölött, ahol jó élni, s érdemes megszületni. Ez a mi hazánk, innen erednek gyökereink, azok a kapaszkodók, melyeket forradalmár hőseink oly erőssé és elszakíthatatlanná tettek.
Emlékezzünk hát kegyelettel 1848/49 hőseire, Petőfire, Kossuthra, Vécseyre és Damjanichra és a névtelen ezrekre. Ők együtt emelték világra szóló forradalmunk és szabadságharcunk emlékművét, az ő erejükből táplálkozva építhetjük meg mi a jövő Magyarországát! Ehhez kérem a Jóisten segítségét és áldását!