A trianoni békediktátum 92 évvel ezelőtti aláírására, s a történelmi Magyarország igaztalan megcsonkítására emlékezett a város tegnap délután a Tiszai Hajósok terén. A megemlékezés végén a város vezetői, intézményeinek, szervezeteinek képviselői helyezték el koszorúikat a közadakozásból tavaly felállított Országzászlónál.
A Nemzeti Összetartozás Napján a trianoni békediktátum aláírására emlékezett az ország, arra a szégyenletes eseményre, amely az I. világháború lezárását követően a magyarokat sújtotta Európa népei közül a leginkább. Családok, települések szakadtak szét, egyik napról a másikra országhatár húzódott ott, ami évszázadok óta magyar föld volt.
Magyarország elveszítette területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint felét, az erdők 88, a megművelt földek 61, a vasutak 62, az utak 65 százalékát. Hatalmas károk ezek, és legalább olyan nagy az a máig sajgó seb, amelyet a trianoni döntés egy egész nemzet lelkében okozott.
A Tiszai hajósok terén rendezett ünnepségen a Rákóczi Néptáncegyüttes mutatta be az elcsatolt területek egy-egy jellegzetes táncát, majd Khaled A. László metodista lelkész beszédét követően Molnár László színművész szavalta el József Attila: Nem, nem soha! című versét. A koszorúzással záruló ünnepségen megjelent dr. Lengyel Györgyi kormánymegbízott és dr. Csoór György, a megyei közgyűlés alelnöke.
Szalay Ferenc polgármester beszéde:
Uram, tudd meg, hogy nem akarok élni,
Csak magyar földön és csak magyarul;
Ha bűn, hogy lelket nem tudok cserélni,
Jobb is, ha szárnyam már most porbahull;
De ezt a lelket itthagyom örökbe
S ez ott vijjog majd Kárpát havasán
És belesírom minden ősi rögbe:
El innen rablók, - ez az én hazám!
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Magyarok!
Sajó Sándor Magyar ének 1919-ben című versének csodálatos soraival köszöntöm Önöket Szolnok nívódíjas főterén, a Nemzeti Összetartozás Napján.
Kilencvenkét esztendővel ezelőtt elvesztette a békébe, Európa bölcsességébe vetett hitét a magyar nemzet. A történelem egyik legigazságtalanabb békediktátumát fogadták el Európa vezető hatalmai, mely bennünket, magyarokat büntetett a legjobban az első világháborúért. Családokat szakítottak szét, egy nép történelmi és kulturális örökségét söpörték le az asztalról egyetlen pillanat alatt. Az önös nagyhatalmi érdekek mély gyászba taszították azt a nemzetet, mely évszázadokon át saját vérével védte Európát az oszmán hódítóktól, békés fejlődés lehetőségét teremtve ezáltal a többi országnak. Könny, szenvedés, 3,5 millió kisebbségbe taszított magyar, a mai napig megoldatlan politikai viták: ezt hozta ez a bölcsnek finoman szólva sem mondható büntetés. De mit is tartalmazott ez a döntés?
Nem lehet, hogy magyar diák ne tudja kívülről a legszomorúbb számokat: A békeszerződés eredményeképp a 325 411 km² összterületű Magyar Királyság elveszítette területének több mint kétharmadát, lakosságának több mint a felét. Elvesztettük a megművelt földek 61,4 százalékát, az erdők 88 százalékát, a vasutak 62 százalékát, a burkolt úthálózat 65 százalékát, a vasérctermelés 83 százalékát, az ipari üzemek 56 százalékát. Az országhatáron kívülre került valamennyi só- arany- és ezüstbányánk. Románia 102 ezer négyzetkilométert és kétmillió magyart kapott, Csehszlovákia 63 ezer négyzetkilométert és 800 ezer magyart, Jugoszlávia 21 ezer négyzetkilométert, Horvátországot és 600 ezer magyart kapott.
Hölgyeim, Uraim!
Sajnos a magyar történelemben Rákosi Mátyás és Kádár János kommunista rezsimjei mindent megtettek a feledésért. Évtizedeken át csendben hallgattak a történtekről, mert tudták: a trianoni nemzettragédia képes összekovácsolni a magyarságot, s a nemzeti érzés kiveti magából az általuk képviselt igazságtalanságot is.
Aztán mire visszaszereztük szabadságunkat, mire újra beszélhettünk a könnyfakasztó valóságról, addigra nagyot változott a világ. Európa az egyesülés felé haladt, s mára mi is, valamint a környező, egykori Magyar Királyságból létrejött országok is, többségében az Európai Unió tagállamai vagyunk.
A történelem gyógyírt talált valamelyest azokra a fájdalmakra és sebekre, melyeket okoztak formálói. Előttünk pedig megnyílt a lehetőség a magyar nemzet határokon átnyúló lelki újraegyesítésére!
Tisztelt Megemlékezők!
Gyötrelmes út vezetett sajnos odáig, amikor a hazájukat elveszítő magyarok alanyi jogon magyar állampolgársághoz juthattak.
De milyen fájdalmas volt ez az út! Azt hihettük, újkori demokráciánkat már nem hazugságok szegélyezik, már nem lesz magyarnak magyar a farkasa! Aligha kell emlékeztetnem Önöket 2004. december 4-ére, a kettős állampolgárságról szóló népszavazásra, ami eredménytelen volt.
Amikor a szocialista kormány az akaratukon kívül határon túlra kényszerített magyarok ellen hangolta az országot. Olyan fájdalmat okoztak ezzel az elszakított területen élő magyarságnak, amihez hasonlót talán csak a trianoni diktátum váltott ki. Megalázták ezzel a nemzetet, minden magyart, de legfőképpen az anyaország felé mindig töretlen bizalommal tekintő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai magyarokat.
Bízom benne, ilyen igaztalan kampányt soha egyetlen politikai erő sem folytat többé Magyarországon! Mert a magyarság sorsa azon múlik, mit teszünk meg mi magunk saját nemzetünkért.
Tisztelt Egybegyűltek!
A mai fiatalok jobbára csak a történelemkönyvek lapjairól ismerhetik az 1920. június 4-én történteket. Nem csoda, hiszen ma már csak néhányan vannak közöttünk, akik emlékeznek arra a döbbenetre, arra a kínra, amit a nyugati hatalmak okoztak az igazságtalan békeszerződéssel.
Joggal kérdezhetik meg a mai fiatalok, hogy ma, amikor országról országra vándorolnak milliók munkát keresve, amikor menekültek tízezrei telepednek le egy-egy országban, miért kell nekünk a határon túli magyarokról beszélnünk.
Nos, azért, mert míg a ma emberének szabad döntése, hová tart, s hol képzeli el az életét, addig a huszadik század magyarjának nem volt választása. El sem mozdult senki kassai otthonából, vagy kolozsvári munkahelyéről, netán az újvidéki utcáról, s máris egy másik ország másodrendű állampolgárává vált, akinek megaláztatások tömkelegét kellett elszenvednie. Nem beszélhette többé hivatalos helyen az anyanyelvét, nem vállalhatott hivatalt, sőt, ha lehet, akkor még el is zavarták ősei földjéről. Ott váltak üldözötté, azon falak között, melyet ők építettek, s tettek élhetővé és gazdaggá. Ha nem akartak végleg elszakadni múltjuktól, a temetőkben fekvő rokonaiktól, akkor tűrniük kellett a megaláztatást generációkon keresztül.
Ma ezt egyetlen nemzet sem tudná túlélni. Beolvadtak volna a többségi társadalmakba, elfeledték volna, honnan is jöttek, s hová is tartanak. Azonban a magyarság hite oly erős volt, hogy akkor is képesek voltak magyarok maradni, amikor más már régen feladta volna a küzdelmet. Ezért is jár nekik alanyi jogon a magyar útlevél, mert ez a minimális köszönet nekik az elmúlt kilencvenkét esztendő kínzó gyötrelmeiért.
Kedves Barátaim!
Milyen tapasztalatokat is hozhat Trianon tragédiája? Nekünk, magyaroknak örök seb marad a lelkünkben, de olyan seb, melynek gyógyulásáért mi magunk tehetünk a legtöbbet. Ám vigyáznunk kell, nehogy közben másoktól várjunk szenvedést! Mi nem okozhatunk hasonló fájdalmat senkinek!
Európa a mai napig láthatja, mit okozott az első világháborút lezáró békerendszer. Az átgondolatlanság, az igazságtalanság nemzetiségi konfliktusokat, háborúkat hozott. Az igazságra vágyó magyarságot belelökték a második világháborúba, mert mi az újabb világégéstől vártuk: visszaadják nekünk, amit elvettek. Furcsa ezt mondani, de a Kárpát-medencében élő népeket talán éppen ez a döntés hozta igazán közel egymáshoz. S még ha sokáig csak a bosszúvágy mozgatta többségüket, ma pontosan látják a szlovákok, a csehek, a románok, a szerbek, a horvátok, a magyarok, a németek, hogy tőlünk színes és értékes ez a világ, s együtt egy olyan szigetét alkotjuk Európának, mely büszke múltjára, ellen tud állni a káros kulturális uniformizálásnak is. Nem lehet más a célunk, mint békét kötni a múlttal, örömmel élni a jelent, s összefogva építeni a jövőt. S ebben a jövőben nekünk, magyaroknak kell utat mutatnunk!
Legyünk hát erősek, hitünk és összefogásunk ismét sikeressé teszi hazánkat, s nemzetünket! Sajó Sándor szavaival kívánok Önöknek békés megemlékezést!
Soha, soha egy kis göröngyöt innen
Se vér, se alku, se pokol, se ég -
Akárhogy dúl most szent vetéseinkben
Idegen fajta, hitvány söpredék!
E száz maszlagtól részegült világon
Bennem, hitvallón, egy érzés sajog:
Magyar vagyok, a fajomat imádom,
És nem leszek más, - inkább meghalok!