Ahogyan szerte az országban, úgy Szolnokon is az ’56-os magyar forradalomra és szabadságharcra emlékeztek ma. Immár hagyományosan Kablay Lajos mellszobránál és Dancsi József, Kiss Ferenc, vitéz Szathmári József, valamint a Műszaki és Közlekedési Egyetem emléktáblájánál helyezett el koszorút Szabó István, a város alpolgármestere, míg az ünnepség ezúttal is az 56-osok terén volt.
Korabeli rádiófelvételek szóltak a Kossuth téren, míg gyülekeztek a résztvevők, s a több mint ötven éves Csepel autó platóján hagyományőrzők idézték meg az akkori fiatalokat, akik a szabadságukért vonultak az utcákra 58 esztendővel ezelőtt. Az 56-osok terén, a rendszerváltáskor a forradalom és szabadságharc emlékére felállított kopjafánál tartott megemlékezésen „Egy nép kiáltott” címmel Márton Fruzsina és Agárdi László színművészek, Bene Martina honvédtiszt-jelölt, valamint a Széchenyi István Gimnázium diákjainak ünnepi műsorát láthatták az egybegyűltek, majd Végh Miklós lelkipásztor mondott egyházi beszédet.
A magyarság szabadságvágyát és hitét emelte ki ünnepi beszédében Szalay Ferenc polgármester, s azt az elszánt akaratot, mely szembeszállt a zsarnoksággal, hogy maga dönthessen sorsáról, az állam igazgatásáról:
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Kedves Szolnokiak!
„Nincs még olyan nap a történelem kezdete óta, amely világosabban mutatta volna, hogy az ember szabadságvágya örök és elpusztíthatatlan, bármekkora is a siker ellen ható túlerő…”
John Fitzgerald Kennedy elnöknek az 1956-os magyar forradalom jelentőségét igazoló szavaival nagyon sok szeretettel köszöntöm Önöket!
Sajátos kerek évfordulót értünk meg az 1956-os forradalommal kapcsolatban. Pontosan huszonöt esztendővel ezelőtt, 1989-ben, a rendszerváltozás előtti utolsó évben január egyik szombatján az egyik közkedvelt rádióműsor vendége volt Pozsgay Imre, az MSZMP egyik vezető politikusa. A vele készült interjúban hangzott el az a híres mondat, miszerint az általa vezetett bizottság – addigi ismeretei alapján – úgy látja, hogy 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott.
Döbbent csend, legalábbis bennem, de az országban is, hiszem, hogy mindenki így érezte akkor. Népfelkelés?! Nem ellenforradalom?! Ennél csak egy szó hangozhatott volna szebben: forradalom! Akkor azonban épp elég volt ez is, hogy felbolyduljon az ország.
Mert jöttek, tódultak a gondolatok az emberek szájára: ha nem ellenforradalom volt 1956-ban, akkor az azt eltipró szovjet csapatok tevékenysége, és a megszállók farvizén beevező Kádár János és egész rendszere mi volt?!
Mert ha forradalom volt 1956-ban, akkor az azt leverők az ellenforradalmárok! S akkor az egész, azóta eltelt 33 év óriási hazugság volt! Mint egy soha vissza nem térő lázálom, olyan volt az a bizonyos 1989-es esztendő. Különösen számomra, akinek édesapját évekre börtönbe vetették forradalmi szerepe miatt, s csak csendben, titokban beszélhettünk a valós eseményekről. Nekem, és százezernyi, milliónyi hallgatásba kényszerített honfitársamnak ez volt a valódi elégtétel: az elnyomó párt egyik vezetője kimondta, amit addig nem lehetett!
Onnantól szájtátva néztük a televízió adásait, hallgattuk a rádió híradásait, faltuk az újságokat, a híreket, elsősorban arról, hogy végre megadják a végtisztességet a jogtalanul kivégzett Nagy Imrének, Maléter Pálnak, Losonczy Gézának, Szilágyi Józsefnek, akiket 1958-ban történt kivégzésük után kutya módjára kapartak el. És végre büszkén nézhettem mindenki szemébe, mert végre mindenkinek elmondhattam: apám igaz hazafi volt, nem pedig ellenforradalmár!
A sebeket pedig a lelkükben hordozók végre kimondhatták Mindszenty József szavait:
„A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.”
Felejthetetlen emlék volt az 1989. június 16-i újratemetés, ahol nem csupán az említett négy vértanú neve, hanem közel 400 becstelenül kivégzett áldozaté is elhangzott.
Az egyre erősödő ellenzék pedig folyamatosan tárgyalt a hatalommal a demokratikus fordulatról, mígnem október 23-án, negyedszázada Szűrös Mátyás ideiglenes államfőként kikiáltotta a Magyar Köztársaságot. És pontosan negyedszázada annak is, hogy Szabó Imrefia Béla alkotását, a kopjafát felállítottuk az országban elsőként itt, az 56-osok terén.
Kedves Szolnokiak!
Huszadik századi történelmünkben talán az 1956-os forradalomra lehetünk a legbüszkébbek. Egy kis nép 12 napra a világ közvéleményének fókuszába került. Egy nemzet, amely százezerszámra ki mert vonulni az utcákra szerte az országban, amely nem riadt meg a szovjet páncélosoktól, merte vállalni demokratikus meggyőződését. Csodálatos nap volt 1956. október 23-a, a tiszta arcokkal egymásba karoló egyetemistákkal, a tömeg zömét adó középiskolásokkal, a rádió előtt demonstrálókkal, a Sztálin-szobrot ledöntő ezrekkel, a Parlament előtt Nagy Imrét hallgató tízezrekkel.
Bár a legfontosabb események a fővárosban történetek, vidéken is gyorsan fellobbant a szabadság lángja. Ahogyan Budapesten, itt Szolnokon is a Műegyetem pár éve működő kihelyezett tagozatának hallgatói voltak a legfogékonyabbak a történések iránt. A színházba történő berobbanásukkal, a Marica grófnő operettelőadásának félbeszakításával, a Nemzeti dal elszavaltatásával méltó és lelkes partnerekre leltek a színészekben és a közönségben is. A csoda pedig folytatódott, október 26-án a gyárakból induló tömeg a Kossuth térre menetelt.
Zúgott a „Ruszkik haza!” kiáltás a szovjet laktanya előtt, a „Lakás legyen belőle!” rigmus a pártiskola előtt elhaladva, de megéljenezték a rendőrséget, amely végig korrekt volt a forradalom napjaiban. A tizenötezresre duzzadt tömeg előtt a városháza erkélyéről elszavalta a Nemzeti dalt Kautzky Ervin színész, s a hangulat máris forradalmivá vált.
Dancsi József, később a megyei forradalmi munkástanács elnökévé választott szakmunkás higgadt mondatai csillapítólag hatottak a többségre, de egy 7-800 fős tömeg így is fegyvert akart ragadni, s elindult a katonai reptér felé. Bizony Szolnok közel állt ahhoz, hogy Mosonmagyaróvárhoz, vagy éppen a közeli Tiszakécskéhez hasonló vérengzésbe torkolljon a forradalmi megmozdulás. A történelmi távlat aztán igazolta is a repülőtér és egyben a helyőrség parancsnokának, Kablay Lajos alezredesnek a magatartását, aki – fogadva a fegyverért érkező küldöttséget – meggyőzte őket követelésük értelmetlenségéről, megtagadta a fegyverek kiszolgáltatását. Ezzel minden bizonnyal egy rendkívül véres megtorlástól mentette meg a várost.
Merthogy ekkorra már sorra érkeztek a katonai alakulatok a szolnoki szovjet laktanyába. A magyarok reménybeli megmentője, az USA addigra már megkötötte cinikus diplomáciai megállapodását a szovjetekkel: előbbiek nem avatkoznak közbe a magyarországi rendrakásba, utóbbiak pedig nem szólnak bele az amerikaiak szuezi manővereibe. Az egyedül maradt kis országot védtelenül hagyták, s odalökték hóhéra elé.
Pedig ekkorra olyan szépnek nézett ki a világ. A saját kommunista korlátait átlépő Nagy Imre miniszterelnök igazi hazafivá nemesedett eltökéltségével és intézkedéseivel, egy új, demokratikus Magyarország megteremtésének szándékával. Kiléptünk a Varsói Szerződésből, többpártrendszert hirdettünk meg, a demokratikus átalakulás illúziójában ringattuk magunkat. Mi lett volna, ha a Szovjetunió tiszteletben tartja a nemzeti szuverenitást? Mi lett volna, ha az USA-nak és a nyugati országoknak fontos lett volna Magyarország? Mi lett volna, ha nem lett volna Kádár János, a szovjetek legmerészebb álmait is túllihegő csatlós, aki önként vállalkozott a nemzetárulás dicstelen szerepére?
Kedves Megemlékezők!
Amikor 1956 októberéről beszélünk, a legtöbbekben egy szomorú eseményként elevenednek meg a történések. Bár való igaz, a forradalmunkat vérbe fojtották, de október 23-a az egész világnak a reményt jelentette. A reményt az embertelen, gyilkos rendszer, a kommunizmus elsöprésére, százmilliók felszabadítására. Legyünk hát erre büszkék, s ma ünnepeljünk! A magyarság a szabadságharc népe, amely mindig csak a szabadság rendjében érzi jól magát és soha nem viselte el szabadságának semmilyen korlátozását!
Amikor a világot politikai háttéralkuk szabdalták szét, nagyhatalmi érdekek kötötték meg a döntéshozók kezeit, Magyarország 1956-ban összefogott a megszállók és az elnyomás ellen. Az összefogás ereje pedig olyan nagy volt, hogy megrengette a kommunista diktatúrát.
Sokan kérdezik: miben is volt más ez a forradalom, miért oly nagy a jelentősége, hiszen vesztes volt a végkifejlete. Ne feledjük, a több ezer kioltott és tönkretett élet, a vérbe fojtott szabadságharc végképp leleplezte a diktatúra igazi arcát, az erőszakot, a terrort. A világ ugyanis sem ekkor, sem pedig később, nem mert lépni az embertelenség ellen. A magyarok hite a szabadságban azonban erősebb volt a félelemnél, kiállásunk a nemzetért erősebb volt a fegyvereknél.
Számunkra is fontos volt ez a küzdelem, mert bár a szabadságharcosok életét elvehették, de a nemzetből a hitet soha többé nem tudták kioltani.
A magyarok azóta is tudják, ha Magyarország összefog, akkor ereje megsokszorozódik és mindenre képes. Így volt ez 1956-ban és így van ez ma is.
Hinnünk kell önmagunkban, hinnünk kell magyarságunkban, s ha a saját utunkat járjuk, akkor ismét erős, irigyelt országgá válunk, melyet példaként állítanak mások elé. Ehhez kívánok mindannyiunknak sok erőt és hitet, legalább olyan erőset, mellyel 1956 hősei képesek voltak megrengetni a világot!