Mínusz 42 fok volt akkor a Don környékén. A szakasz, amit a rosszul fölszerelt második magyar hadseregnek védenie kellett volna, hosszabb volt kétszáz kilométernél. Sem tisztességes hadifölszerelés, sem téli holmi, sem utánpótlás. Éppen aznapra, 1943. január 12-ére tervezték a már teljesen hitevesztett kilencvenezres haderő leváltását, de abból nem lett semmi már, hiszen hajnalban megindult a szovjetek tüzérségi támadása.
A különbség a katonai csapatok között nem csupán a hadfölszerelésben mutatkozott, de elszántságban is. A szovjetek szülőföldjüket védték, a magukra hagyott magyarok az életüket. Semmi esélye nem volt a magyar csapatoknak, mégis tartották magukat esküjük szerint. Ma sem tudni pontosan, hányan vesztek oda a harcban, hányan fagytak halálra és hányan pusztultak el a győztesek tobzódásának legtisztességtelenebb módján a gulágokon porig alázva, éhezve, betegen. Soha ilyen szörnyű áldozattal járó vereséget magyar hadsereg addig nem szenvedett a történelemben. A mohácsi csatához hasonlítja azóta is minden történész, és nem csupán a történeti esemény miatt, hanem ami a vereséget követően mindkét esetben bekövetkezett.
Erre a tisztességes, ám tragikus helytállásra emlékeznek ezekben a napokban szerte az országban, így Szolnokon is. A Tiszai hajósok terén ott voltak a mai katonabajtársak, a Szolnokon szolgálatot teljesítő alakulatok, akik méltó katonai pompával idézték meg az elesetteket, a hozzátartozókat sirató otthon maradottakat, a Szovjetunió ismeretlenjében örökre eltűnteket. De ott voltak a társ fegyveres erők képviselői, a város és a megye vezetői és sok megemlékező is. Nem maradhattak el a honvéd hagyományőrzők koszorúi sem, akik hosszú ideje fáradhatatlanul kutatják az idegenben odaveszett egykori hősök sírjait, emlékhelyek létrehozásán fáradoznak már évtizedek óta. (iszolnok.hu)