Trianon után is egységes a nemzet

A Tiszai Hajósok terén, a félárbocra engedett Országzászlónál emlékeztek az 1920. június 4-én aláírt Trianoni békeszerződésre csütörtökön Szolnokon. A 2010. május 31-én elfogadott törvény értelmében ez a nap egyben a Nemzeti Összetartozás Napja is.

A díszőrség bevonulásával, a Himnusz eléneklésével és az Országzászló félárbocra eresztésével kezdődött idén a Nemzeti Összetartozás Napi megemlékezés Szolnokon.

A 95 évvel ezelőtt, a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban aláírt, Magyarország számára az I. világháború lezárását jelentő diktátum a XX. századi magyar történelem egyik legnagyobb, máig feldolgozatlan traumája. Az évforduló alkalmából a szolnoki Szigligeti Színház színészei Tompa Mihály: Gólyamadár című, megzenésített versét adták elő, illetve a Varga Katalin Gimnázium diákjai is bemutatták műsorukat. 2010. május 31-én döntött az Országgyűlés arról, hogy az 1920-ban megkötött, a magyarság nemzeti érdekeit teljesen figyelmen kívül hagyó, Trianoni békediktátum aláírásának dátuma, június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja.

A megemlékezésen a Szolnoki Ökumenikus Lelkészkör nevében Hecker Róbert metodista lelkész emlékezett, az ünnepi beszédet Fejér Andor alpolgármester mondta el. A Nemzeti Összetartozás Napján rendezett megemlékezés koszorúzással, majd a Székely Himnusz és a Szózat eléneklésével zárult. (forrás: Szolnoktv)

Fejér Andor ünnepi beszéde:

Tisztelt Hölgyeim, Uraim, Emlékező Honfitársaim!

Nemzetünk legsötétebb fejezetére emlékezünk ma. 1920. június 4-én a magyarságot büntették szinte mindenért, ami az első világháborúban történt. Az antant nagyhatalmai porig aláztak és összetörtek egy országot, kisebbségbe kényszerítették népének tekintélyes részét, elvették területének kétharmadát. Új államok születtek az évezredes királyság területén, s a magyarok milliói hosszú évtizedeken keresztül üldözöttekké váltak saját ősi hazájukban. 1920. június 4-ig a magyarság nem tudta elképzelni, hogy érheti nagyobb csapás az 1241-es tatárjárásnál, vagy az 1526-os mohácsi vésznél. Népünk azóta sem állt talpra igazán, nem értjük még mindig: mivel érdemeltük meg a Teremtőtől ezt a sorsot. Juhász Gyula fogalmazta meg a legtalálóbban a kétségeket:

„Mert egyszerűen nem feledhetjük el,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony.”

Az antant-hatalmak a csehektől, románoktól és szerbektől kapott információk, adatok alapján alkottak képet Magyarországról, és húzták meg a határokat. A magyar békedelegációt csak 1919 decemberében hívták meg a béketárgyalásokra, ahol 1920. január 16-án először és utoljára kifejthette álláspontját a trianoni béketervezetről.

Rákosi Mátyás hatalomra kerülésével beköszöntött a Trianonról, annak következményeiről, illetve a kisebbségbe szakadt nemzetrészekről való beszéd tiltása.

A magyarországi kommunisták abban különböztek az utódállamok kommunistáitól, hogy míg azok kőkemény nemzeti elkötelezettségűek voltak, a magyarországi kormányok magyarellenes bel- és külpolitikát űztek. Ezért meggátolták azt, hogy Trianonról beszélni lehessen.

Azóta is Trianon kinek-kinek gyász és keserűség, kinek beletörődés, apátia, elhallgatnivaló tény, kinek idejétmúlt múltba fordulás, vagy éppen hátranézés nélküli előremenekülés a jövőbe. Bárhogy is legyen, Trianon közel egy évszázad után is hat.

Trianon óta közös történelmünket alaposan átírták az évtizedek, a megbukott világrendszerek. Azonban nem hagyhatjuk, hogy a feledés homálya borítsa a civilizált világ legnagyobb igazságtalanságát. Mert nem csak a mi lelkünk háborog, nem csupán a mi szívünk fáj az elszakított lelkekért. A jogtalanság szelleme kísérti a mai napig a trianoni döntést, s amíg nem kaphatunk valódi magyarázatot, nem nyughatunk.

Persze a világ is változott azóta. Ma a határrevízió nem alternatíva, mert mindannyian egy egységes Európa polgáraivá váltunk, s ha lelkiekben is, de a magyar nemzet ismételten egyesülhetett. Ám az unió legnagyobb, az anyaország határain kívül élő kisebbsége még mindig nem élhet nyugalomban. Amikor az Európai Parlamentben képviselőink a kisebbségi jogokért harcolnak, nacionalizmussal vádolnak bennünket egyes szomszédok. Eközben még azt is meg kell értetni a szerencsésebb csillagzat alatt született államokból érkező parlamenterekkel, hogy a magyar kisebbség sorsa nem azonos a Párizsba bevándorolt arabokéval! A magyar ember nem megtűrt idegen Kolozsvárott, Pozsonyban, vagy éppen Csíkszeredán.

Nekünk ez az ezeréves, vagy talán még régebbi hazánk, az az otthonunk, melyet éppen az értetlenkedők elődei vettek el tőlünk! A mi véreink nem menekültek!

Ezért harcolunk, s ezért kell harcolnia a kormánynak! De nem a jogtalanság és a kirekesztés eszközével, mert az nem méltó a magyar emberhez, ahhoz a néphez, mely elsőként alkotott a világon olyan nemzetiségi törvényt, mely közel kétszáz évvel később is mintául szolgálhat bárhol.

Azt írta Juhász Gyula Trianon című versében:

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Igen, ez a normális reakció egy gyász esetében. Azonban azt gondolom, a magyar nép oly sok keserű pirulát kapott már a sorstól, oly sokan próbálták, s próbálják a mai napig helytelen irányba terelni a nemzet öntudatát, hogy beszéljünk róla! Őszintén, tisztán, akár kicsit indulatosan! Mert nem nőhet fel úgy magyar gyermek, hogy ne tudja, ki volt a nemzetéért erőn felül harcoló Apponyi gróf, Clemanceau, Vix, vagy éppen a magyarokat nyíltan gyűlölő Eduárd Benes.

Emlékeztetnünk kell mindenkit, a magyarok erősen, hittel felvértezve túlélték az igazságtalanságot! Az elnyomott, kisebbségi sorsba taszított véreink akkor is magyarok maradtak, ha ezért megaláztatások sorát kellett elszenvedniük. Ezért is tartozunk elszakított honfitársainknak a kettős állampolgársággal, ami most már nem lesz olcsó politikai haszonlesők áldozata, már nem kell magyarellenes politikai szózatokat hallgatnunk! A magyar nép döntött, s a kormány és a parlament megteszi lassan évszázados kötelességét!

Mi magyarok kilenc évtizeden keresztül példát mutattunk tartásból és tisztességből mindenkinek! Erre joggal lehetünk büszkék. A mai generációknak pedig mementóként örökké emlékeztetnie kell Európát: igazságtalan, rossz döntést soha nem szabad hozni, egyetlen népet sem szabad történelmi hazájától megfosztani!

Mert ahogyan azt Wass Albert írta egykoron:

És lészen csillagfordulás megint

És miként hirdeti a Biblia:

Megméretik az embernek fia,

S ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

De a kő marad.